2. fejezet

Jessie egy ismeretlen helyen tér magához, és azonnal az első megpillantott épület irányába siet. Odabent megtörténik a lányok első találkozása, és a helyiek vendégszeretetét is élvezhetik...

Enyhe fejfájással ébredt. Hason feküdt a földön – elájult volna a boszorkánykör közepén? Biztos kimerítette a túra – és ahogy megpróbált felállni, forgott vele a világ. Végül a tenyerén támaszkodva feltápászkodott, majd meghökkenve pislogott egyet. Aztán még egyet, és még egyet, de a kép nem változott. Egy egészen másik részén volt az erdőnek – mi több, egy egészen másik erdőben volt. Vékonyszárú, ismeretlen fajta fák vették körül, a lába alatt lehetetlenül élénk zöld fű nőtt, és mintha még a madárcsicsergés is más lett volna. De ami a legszembetűnőbb volt…

- Hol van Jake? – kérdezte magától, és szíve nagyot dobbant ijedtében. Mi történt? Hova tűnt a bátyja?

- Jake? Jake, merre vagy?! – kiabálta. – Amy! Charlie, Tessie! Jake! Anya… - egyre elkeseredettebben kiáltozott, miközben azt kérdezte magától: hová került?

Utolsó emléke a boszorkánykör volt, és az, hogy félig kíváncsiságból, félig poénból beleállt… Nem lehet, hogy ennyitől bármi baja is lehetett volna. De nem viselt kalapot, lehet, hogy napszúrást kapott a túra alatt? Talán csak elájult, és még mindig álmodik vagy hallucinál. Mindenesetre eléggé ébren érezte magát – érezte, ahogy a lábára nehezedik a súlya, ahogy a lágy szellő fújja a karját, az izgalom és félelem elegyének bizsergető érzését a gyomrában… mindent érzett.

Ha csak itt maradok és álldogálok, nem jutok semmire, jegyezte meg magának, és elindult az erdőben egy keskeny ösvény felé. Az útra lépve már azt is látta, hogy az erdő peremén van, és hamarosan kiért a rengetegből, de amit ekkor látott, attól elakadt a lélegzete.

Ez biztos nem New York.

Az ösvény, amelyen állt, kétfelé ágazott: balra egy tisztás felé vezetett, egyenesen pedig fel egy levélzöld dombra, amin egy fallal körülvett, különös formájú, csúcsos, fehér épület állt. A távolból tengermorajlást hallott, és amikor megindult a domb felé vezető ösvényen, enyhe sóillatot érzett a levegőben. Egyre inkább tudni akarta, mi történt vele, így megszaporázta a lépteit, és azon gondokozott, mégis hogy találhatná meg a családját. Villámként csapott belé az ötlet, megállt, és egy hirtelen mozdulattal előkapta a zsebéből a telefonját, de csalódottan le is engedte. Tönkrement, nem lehetett bekapcsolni, se újraindítani. Szorongva sóhajtott egyet, és tovább ment.

A kaput nyitva találta, így belépett, és egy kisebb faluban találta magát. Szinte mesebeli házikók, növények, és mindenféle olyan állat vette körbe, amiket biztos, hogy józanul nem látna. Tehát valószínűleg hallucinál. Még az emberek is… olyan furcsának tűntek, és úgy néztek rá, mintha neki lennének agancsai. Csak kevesen voltak az utakon, de előlük is igyekezett eltűnni, bokrok és házak mögött sietett egyre beljebb a faluban. A település közepén végül megtalálta a hatalmas fehér épületet, amiről úgy vélte, talán hivatal lehet, így óvatosan belépett. Gyönyörű sokajtós terem tárult a szeme elé, de a berendezés egyik általa ismert korstílusra sem emlékeztetett. Tovább indult volna, de ekkor kiáltozás ütötte meg a fülét, és azonnal észre is vette a zaj forrását: Az egyik nyitott ajtó előtt egy világosszőke lány kiabált egy furcsa öltözetű, hegyes fülű, kékhajú férfival.

- Küldjenek haza! – kiáltotta a lány, és lábával toppantott egyet. – Értsd meg te marha, hogy nem én akartam ide jönni, azok a hülye gombák hoztak ide!

- És ez még mindig nem zárja ki, hogy egy ügyetlen kémmel van dolgom – felelte nyájas hangon a kék hajú, és megragadta a lány karját.

- Eressz el! – tombolni kezdett, és vergődött a fiatal férfi kezei között, de csak nem tudott kiszabadulni.

A jelenet megrémítette Jessie-t, de nem akart vissza menni a faluba, ezért a benti növények mögött elsompolygott egy rózsaszínes folyosóra vezető átjáró felé. A szín a bordélyházakat juttatta eszébe, de egyelőre kétkedett benne, hogy kurtizánokhoz került volna. Az biztos, hogy akkor a veszekedő feleken – a férfin legalább – feleannyi ruha lett volna. Lassan haladt előre, az ordítozás elhalt, így aggódva hátrafordult, nem-e vették észre és jöttek utána.

- Nocsak, kit találtam! – szólalt meg a háta mögött egy ismeretlen férfi, mire ő ijedtében ugrott egyet. Nem tudott elfutni, az idegen gyorsabb volt, és azonnal megragadta a karját. Ez már csak valami helyi szokás lehet. Hova kerültem? – kérdezte magától, ahogy hevesen dobogó szívvel a fiatal férfi szemébe nézett. Pontosabban a jobb szemébe, a másikat ugyanis fekete szemfedő takarta, amire koromszínű haja hullt. Az ismeretlen magasabb volt nála és talán egy-két évvel idősebb, fekete ruhát viselt, a karjain gyűrött papírnak tetsző páncélt, vállán lila sálat vetett át. A hangja kellemes bariton volt, de az élétől Jessie hátán felállt a szőr.

- Én… én eltévedtem – habogta a lány. – Hol vagyok? Kérlek engedj el! – könyörgött.

- Előbb áruld el a neved. Nevra, szolgálatodra – hajolt meg a fekete hajú, de fél kezével még mindig az ő vállát tartotta.

- J… Jessie – nyögte ki. – De most válaszolj! – Megpróbált határozottnak tűnni, kevés sikerrel.

- Hogy hol lennél? Hát a főhadiszálláson, a menedéken. De… - beleszagolt a levegőbe. – Te nem idevalósi vagy. Nem is egyedül jöttél, több embert érzek. Áh, hoztad a csinos barátnődet is?

- Mi…? – léptek hallatszottak, és folyosón megjelent az előbb látott szőke lány, akit a hosszú fülű és egy idegen, hófehér hajú, de napbarnított izomkolosszus fogott közre.

- Erős lány – szólalt meg az utóbbi.

- Engedjetek el! Hányszor mondjam még?!

- Hé, Valkyon, ez megharapott! – panaszkodott a kékhajú.

- Rosszul fogod – dörmögte oda amaz.

- Mi ez, összejövetelt tartunk? Azt javaslom, díszes vendégeinket kísérjük Miikóhoz. Minél hamarabb, különben a mi fejünket is leszedi.

- Hogy mi?! – bukott ki egyszerre a két lányból, láthatólag mindketten szó szerint vették. Jessie sorstársa szemébe nézett, de az idegesen összehúzott szemekből csak zavart és frusztrációt tudott kiolvasni.

Végigvezették őket a folyosón, és egy ajtó felé terelték őket, amin át egy kör alakú terembe léptek. A mennyezetet közel-keleti benyomású minták díszítették, de mind a falak, mind a padló sűrűn díszített volt, a szoba közepén pedig egy hatalmas, halványkék fénnyel derengő kristály állt. Fenséges volt, megragadta a tekintetet, és Jessie szinte úgy érezte, hogy a testét egy láthatatlan erővel vonzza maga felé. Figyelmét csak egy az orra előtt felcsapó kék lángoszlop terelte el. Hunyorgott és pislogott párat, majd amikor kitisztult a látása, felfedezte a tűz forrását is. Egy hosszú, fehér bot tetejéhez illesztett kalitkából eredt – és az azt tartó lány tenyerében ért véget. Csakhogy, ahogy mindenki más ebben az átkozott hallucinációban, ez a lány sem volt éppen átlagos – feje tetején fekete rókafülek ültek, lila kabátka alatt rózsaszín dresszt viselt, amin hátul egy lyukon nem egészen kilenc fekete rókafarok lógott ki. Jessie lenézett, de a lánynak a lába teljesen átlagos volt, állati testrészeit és öltözetét leszámítva normálisnak tűnt. Illetve, csöppet idegesnek.

- Kik vagytok? – szegezte rögtön neki és a másik lánynak a kérdést. – Nevra, Valkyon, el ne engedjétek őket! – szólt rájuk, amikor azok lazítottak a fogásukon.

- És én?

- Kettőtök közül, Ezarel, azt hiszem nem a te erőd fogja visszatartani a betolakodót.

- De…!

- Nem vagyok betolakodó! – kiáltotta a betolakodó. – És van nevem is, Lykkének hívnak. Nem tudom, mi ez a hely, de garantálom, hogy nem állt szándékomban ide kerülni, csak egy utat keresek vissza Rørosba!

- Hogy hová?

- Norvégia!

Az országnév, bár Jessie-t valamelyest felvilágosította, hogy Észak-Európa – de hogy került ide egy lány onnan, amikor ő New Yorkból jött? – de az ittenieknek ez látszólag nem mondott semmit.

- Öhm… bocsánat, de – jelentkezett Jessie. – Én tudom, hol van. Csak mutassanak egy térképet vagy valami, keresek magunknak repülő járatot, de... hol vagyunk?

A rókalány sóhajtott.

- Eldaryában. De ez nem jó, nagyon nem jó… - idegesen járkálni kezdett körbe-körbe. – Hogy kerültetek ide?

Jessie éppen belekezdett volna a magyarázatba, amikor újabb lépteket hallott, de ezúttal sokkal lassabbakat és hangosabbakat, szinte beléjük rengett a föld. Mindenki a bejárat felé fordult, amin egy, még a fehér hajú Valkyonnál is robosztusabb férfi lépett be, akinek szó szerint disznóarca volt. Egy alacsony, fekete hajú és barna bőrű lányt kísért, egy kezével átfogta szinte az egész felkarját.

- Jamon fog betolakodó – morogta mély hangján, és elengedte a lányt. A rókalány – ha jól emlékszik Miiko? – már rámordult volna Jamonra, de a harmadik fogoly nem mozdult. Felemelte a fejét, és mélyen a kitsune szemébe nézett.

- Maya vagyok, és azt hiszem tudom, hogy kerültünk ide – mondta, és tekintetét körbehordozta a lányokon.